Mégis

„Látom útjait, mégis meggyógyítom és vezetem őt” (Ézs 57,18).

A Bibliát olvasva most ez az ige ragadott magával. Különösen egy szó ragadta meg figyelmemet.  „ Mégis” mert hasonló ige helyeken, mint Például: „Hamar letértek az útról, amelyen őseik jártak… Ilyenkor föllángolt az Úr haragja Izráel ellen” (Bírák 2).

Valójában nem is csupán két Ige fe­szül egymásnak, hanem két Isten-kép, két Isten-gondolat. Igazságos az Isten? „Föllángol” haragja, ha rátekint útjainkra? Vagy kegyelmes az Isten? Látja útjainkat és mégis szeret és meggyógyít minket?

Sokan bizonygatják mostanában, hogy belép­tünk a Jelenések könyvének világába, közel a vég. Ámde még a Jelenések könyvének végén is ezt olvassuk: „íme, eljövök hamar, velem van az én jutalmam és megfizetek mindenkinek a cselekedete szerint” (Jel 22,12).

Bennem felvetődőt akkor még Istenlépnek higgyek, az Ó-szövetségi Istenképnek vagy az Újszövetségi istennek.

Ezt a  belső viaskodást – vitát   bennem  Jézus szava döntötte el: „Én vagyok az igazság” (János 14,6). A Jó Pásztor az igazság, aki életét adja a juhokért. Az ezt visszhangzó apostoli bizonyságtétel az igazság: „Nincsen immár semmi kárhoztatásuk azok­nak, akik Krisztus Jézusban vannak” (Róma 8,1).

Visszatérve a „mégis”-hez és erős hittel vallom: ha száz Ige mon­daná az ellenkezőjét, nekem elég ez az egy „mégis”. Ebben és ebből világosan kihalljuk a Szentlélek érvényes és végérvényes belső bizony­ságtételét: Isten látja minden utunkat, botlásunkat, az emberek elől elrej­tett szégyenünket és mégis könyörül rajtunk!

Mindez nem azt jelenti, hogy nem érvényesek az ítéletről szóló Igék? Bonhoefferrel vallom: érvényesek ezek is, de az ítélet nem az „utolsó” szava Istennek, hanem csupán az „utolsó előtti” szava. Sorra rendre lezajlanak Isten ítéletei (az Ő „háza népén” kezdi!), de utána fölcsendül és kozmikus teljességében valóra válik a végső Ige: a kegyelem szava. „Isten lesz minden mindenekben”.  (Kol 3) Mégis szeret az Isten.

Bacsa Vilmos