„Látom útjait, mégis meggyógyítom és vezetem őt” (Ézs 57,18).
A Bibliát olvasva most ez az ige ragadott magával. Különösen egy szó ragadta meg figyelmemet. „ Mégis” mert hasonló ige helyeken, mint Például: „Hamar letértek az útról, amelyen őseik jártak… Ilyenkor föllángolt az Úr haragja Izráel ellen” (Bírák 2).
Valójában nem is csupán két Ige feszül egymásnak, hanem két Isten-kép, két Isten-gondolat. Igazságos az Isten? „Föllángol” haragja, ha rátekint útjainkra? Vagy kegyelmes az Isten? Látja útjainkat és mégis szeret és meggyógyít minket?
Sokan bizonygatják mostanában, hogy beléptünk a Jelenések könyvének világába, közel a vég. Ámde még a Jelenések könyvének végén is ezt olvassuk: „íme, eljövök hamar, velem van az én jutalmam és megfizetek mindenkinek a cselekedete szerint” (Jel 22,12).
Bennem felvetődőt akkor még Istenlépnek higgyek, az Ó-szövetségi Istenképnek vagy az Újszövetségi istennek.
Ezt a belső viaskodást – vitát bennem Jézus szava döntötte el: „Én vagyok az igazság” (János 14,6). A Jó Pásztor az igazság, aki életét adja a juhokért. Az ezt visszhangzó apostoli bizonyságtétel az igazság: „Nincsen immár semmi kárhoztatásuk azoknak, akik Krisztus Jézusban vannak” (Róma 8,1).
Visszatérve a „mégis”-hez és erős hittel vallom: ha száz Ige mondaná az ellenkezőjét, nekem elég ez az egy „mégis”. Ebben és ebből világosan kihalljuk a Szentlélek érvényes és végérvényes belső bizonyságtételét: Isten látja minden utunkat, botlásunkat, az emberek elől elrejtett szégyenünket és mégis könyörül rajtunk!
Mindez nem azt jelenti, hogy nem érvényesek az ítéletről szóló Igék? Bonhoefferrel vallom: érvényesek ezek is, de az ítélet nem az „utolsó” szava Istennek, hanem csupán az „utolsó előtti” szava. Sorra rendre lezajlanak Isten ítéletei (az Ő „háza népén” kezdi!), de utána fölcsendül és kozmikus teljességében valóra válik a végső Ige: a kegyelem szava. „Isten lesz minden mindenekben”. (Kol 3) Mégis szeret az Isten.
Bacsa Vilmos
