Mese egy babszemről

Hasonlatos Istennek országa egy babszemről szóló meséhez…

A kertész egyszer kiment a piacra, hogy vegyen egy zacskó babot. Igazság szerint volt egy zsák saját maga által termesztett babja. Szép, egészséges szemek voltak, alkalmasak vetőmagnak, de egy tolvaj ellopta az egészet. A piacon felismerte a sajátjait, de nem tudott mást tenni, megpróbálta visszavásárolni őket. Drága áron sikerült is megvennie belőle egy zacskónyit. Hazavitte és feltette a kamra polcára. Terve volt vele, tavasszal el akarta vetni a kertjében és szép termést remélt belőle.

Volt egy babszem ebben a zacskóban. Elégedett volt önmagával, a sorsával és büszkén méregette magát. Így szólt:

„Ó Termesztőm! Köszönöm, hogy jól bántál azzal a tővel, ahol én nevelkedtem. Egészséges lettem, szép a héjam, elegendő bennem a tápanyag és élő csírám van. Jó helyem van itt a zacskóban, a testvéreim között. Nem ér nedvesség, nem rontja meg semmi ezt az állapotot és biztos jövő áll előttem. Hálás vagyok neked mindezért.”

A babszemek jól elvoltak a zacskóban. Egyszer-egyszer kicsit összerázódtak; aki alul volt, feljebb került, aki felül volt, az meg alulra. Néha ritmusra zörögtek, el voltak foglalva önmagukkal és a zacskóval. Ha valakiről azt gyanították, hogy zsizsikes vagy fertőzött, azt igyekeztek kiszorítani maguk közül, nehogy megrontsa a csapatot.

De a mi babszemünk nem volt teljesen nyugodt. Az jutott eszébe, hogy ha az elődei is így tettek volna, akkor ő most nem is létezne. Érezte, nem ez a dolga, hogy itt a zacskóban pihenjen. Egyszer azután így szólt a kertészhez:

„Szeretném, ha a közeledben lehetnék és kézbe vennél! Szeretném megtalálni a helyemet, a feladatomat és végül szeretném meglátni az eredményét az életemnek!

A kertész elégedetten elmosolyodott. Kivette a kis babszemet a zacskóból, ledobta a kert sáros földjére, abba a gödörbe, amit a kapájával vágott. Rátaposott a csizmájával, majd földet húzott rá és megöntözte.

A babszem már zuhanás közben furcsán érezte magát. A sáros föld újabb csalódást okozott neki, a kertész csizmája pedig fájt és nem értette, hogy az ő szép és nemes kérése után miért történik ez vele. A földben sötét volt, trágyaszag és nedvesség, keservesen érezte magát. Néhány nap múlva a szép héja felpuhult, ráncos lett. A belsejét nyomás feszítette, érezte, hogy ettől meg fog repedni. Minden megváltozott és reménye sem volt rá, hogy valaha visszakaphatja régi önmagát. A csíra, amely eddig nem okozott problémát, most elkezdett duzzadni, szétrepesztette a héjat, majd megnyúlt és elindult a fény felé. Szegény kis babszemünk nagyon szenvedett és még mindig nem értett semmit. Azután egyszer csak meglátta a napfényt és arra növekedett tovább. Zöld leveleket hozott, a napfény és a levegő éltette, de közben a gyökere a sáros földbe kapaszkodott. Belőle táplálkozott, abból a földből, ami annyi keserves napot okozott neki. Amikor körülnézett látta, hogy ő csak egy a sorban a magához hasonló növények között és már biztosan tudta: a többiek is ugyanezt élték át.

A kertész elégedetten szemlélte a kis hajtásokat, karót szúrt melléjük és odakötözte őket, hogyha tovább nőnek és termést hoznak, akkor a vihar ne törje le a szárukat és a termés ne menjen tönkre a sárban. A mi kis babunk már nem aggódott, elfogadta a karót és a kötéseket is. Mióta látta a napfényt és érezte a növekedést, újra bízott a kertészben.

De térjünk vissza a zacskóhoz! Mi lett a többi babbal? Néhányan, a mi babszemünkhöz hasonlóan a kertész kezére bízták magukat, aki később még egyszer-kétszer belenyúlt a zacskóba, és amelyik szemet elérte, azt kivette és elvetette a földbe. De mindig voltak olyanok, akik féltek a változástól és erősen bújtak, kapaszkodtak a zacskó ráncaiba. Múltak a hónapok, a zacskóban maradt babok kezdtek összeaszalódni, megráncosodni, félő volt, hogy előbb-utóbb az élet csírája is elhal bennük.

A mi kis babunk már termést érlelt. Boldog volt, mert tudta, hogy most azt teszi, amit tényleg szeretett volna, és látta saját szárán a növekvő csöveket, a bennük dudorodó magokkal.

Elgondolkozott, vajon mi van most azokkal, akik még nem merték elhagyni a zacskót? Hogy mondhatnám el nekik, ami történt? Hogyan tudnám meggyőzni őket, hogy ne féljenek, induljanak bátran, bízzák magukat a kertészre? Á, lehetetlen, úgyse hinnének nekem!

Bár… talán, ha írnék nekik erről egy mesét.

Tóth Ferenc