Patkás Jánosné Fazekas Rózsikát köszöntik szerettei

Patkás Jánosné Fazekas Rózsika néni idén ünnepli 95. születésnapját. E szép kor megéléséhez Csicsák Veronika gondos, áldozatos munkája is hozzájárult. Ő vetette papírra a következő sorokat, a kettejük kapcsolatáról szóló történetet, amely másoknak is erőt adhat.

Tanulmányaim során pszichológiaórán nemcsak az idős emberekről tanultunk, hanem a gyermekek viselkedéséről is. Egy alkalommal a tanárnő azt fejtegette, hogy a gyermek hajlandó minden bántást és minden rosszat megbocsátani azért, hogy cserébe szeretetet kapjon. Magamra ismertem. 24 éves koromig intézetben nevelkedtem, az volt a titkos álmom és vágyam, hogy egyszer megjelenik az anyukám, és magával visz.

Ez azonban csak álom maradt, mert még látogatóba sem jött hozzám. Az élet viharai közt úgy tűnt, hogy az anyai gondoskodás és szeretet kimarad az életemből. Amikor minden beszürkült körülöttem, úgy 9-10 évvel ezelőtt, megismertem a gyulai baptista gyülekezetben a már akkor is idős Rózsika nénit, aki szárnyai alá vett engem. Életre szóló tanácsai mellett otthonában teljes kiszolgálásban részesített évekig, bár ennek fordítva kellett volna történnie. Azért tette, hogy a munka mellett tanulmányaimat sikeresen tudjam folytatni. Jó cselekedeteit nem sorolom, mert nagyon hosszú a lista. Igyekezett pótolni a pótolhatatlant.

Ő nem egy csodaszemély, hanem azt tette, amiről a Máté 25,40 a következőképpen ír:

„A király így felel majd nekik: Bizony mondom néktek amikor meg tettétek ezeket akárcsak eggyel is, a legkisebb atyámfiai közül, velem tettétek meg.”

Öt évvel ezelőtt, az utolsó konyhában végzett munkája során, Rózsika néni strokeot kapott. Leült az asztal mellé, fejét a tenyerébe hajtva, ahonnan egyedül már nem tudott felállni. Azonnal kórházba került, de állapota válságos lett. Két keze hozzá volt rögzítve fekvőhelye korlátjához. Négy nap után a hármas krónikus belgyógyászatra akar-ták vitetni. Jártunk ezen az osztályon, ismereteink szerint az ott fekvő, Rózsika nénihez hasonló, súlyos állapotban lévő betegeknek maximum hetei lehetnek az életből. Rózsika néni fia úgy döntött, hazaszállíttatja otthonába édesanyját.

Az otthoni gondoz á s kezdetben nem volt egyszerű, mert Rózsika néni nem tanúsított együttműködési készséget. Az elutasítás oly mértékű volt, hogy már úgy tűnt, kifog rajtunk. Különböző helyekről kértünk tanácsot, felmerült bennünk, hogy esetleg rosszul csinálunk valamit. Egy, az egészségügyben dolgozó személy úgy jellemezte a kialakult helyzetet, hogy „elege van a néninek az egészből, el kell őt engedni”. Lehet, hogy közel járt az igazsághoz ez a megállapítás, ahogy a pszichológiaórán tanultuk annak idején, az emberek többsége nem a betegségtől fél igazán, hanem az azzal együtt járó kiszolgáltatottságtól.

Azt találtuk ki, hogy imádságot mondunk Rózsika néni fülébe: adjon a Jóisten neki engedelmes szívet. Neki is imádkoznia kellett engedelmességért, bár nem értettük a szavait. A szó valóságos értelmében meg kellett érte küzdeni.

Öt évvel a súlyos agyi érkatasztrófát követően nagyon gyakran vannak Rózsika néninek olyan megnyilatkozásai, amelyek az élethez való ragaszkodásáról tanúskodnak. Nagyon szereti azt, ha körülötte vagyunk. A közelmúltban azt mondta a fiának, hogy üljön le, feküdjön le, pihenjen. Azt a választ kapta, hogy most nem ér rá pihenni, mert nagyon sok a munkája, hiszen hátul épít nekem egy külön lakrészt, hogyha férjhez megyek, legyen hol laknom. Abban a pillanatban Rózsika néni keserves sírásban tört ki. „Veronka ne menjen hátra, Veronka maradjon itt, Veronka ne menjen férjhez!” – mondta. Alig tudtuk megvigasztalni. Rózsika nénitől többször hallottam azt, hogy édesanyja gyakran aggodalmaskodott érte, mondván: „Mi lesz veled, nincsen lányod!”

Miben és kiben reménykedhetünk, ha az aggodalmaskodás utolér bennünket? Egyedül Istenben, mert Ő a semmiből is képes megsegíteni az embert. Meggyőződésem az is, hogy-ha bármi oknál fogva nem tudtam volna vállalni a Rózsika néni körüli teendőket, ő akkor sem maradt volna ellátatlanul, mert a feladatot elvégezte volna más. Meggondolandó, hogy vállaljuk-e a lehetséges jó cselekedetet, vagy térjünk ki előle. Úgy gondolom, hogy Istennél van egy számlánk, amin gyűjtögetjük pontjainkat a jó cselekedeteinkkel, ezekből Ő tud visszaadni nekünk. Mindenkinek külön számlája van, közös számla nincsen.

Befejezésképpen leírom a demenciagondozói írásbeli vizsgám záró gondolatát, amely a következőképpen szólt. Kicsiny gyermekkoromban bántalmazások következtében többször is súlyos és életveszélyes állapotba kerültem, de Isten nem mondott le rólam. Irgalmas és könyörületes volt hozzám, újra és újra felépített testileg, lelkileg. Ezen irgalmas és könyörületes gondviselésből fakadóan meggyőződésem, hogy nekem is könyörületesnek és irgalmasnak kell lennem a súlyos betegséggel küzdő embertársaim gondozásában, de nem akárhogyan. Úgy, ahogyan a Bibliában a Lukács evangéliuma 6:31. versében Jézus mondja: „És amint szeretnétek, hogy az emberek veletek bánjanak, ti is úgy bánjatok velük.”

Lk 10,33: „Egy úton lévő samaritánus pedig, amikor odaért hozzá és meglátta, megszánta, oda-ment, olajat és bort öntött sebeire, és bekötötte azokat. Aztán feltette őt a saját állatára, elvitte egy fogadóba és ápolta.” Ámen.

Megjelent: Gyulai Hírlap