Hosszú volt az éjszaka, félóránként ébresztett a telefon. Először megmértem a szaturációd, majd ha szükségessé vált, megnyitottam az oxigénpalackon a csapot. A levegőt is beosztással kellett mérni, hétvégente nincsen szolgálatban a palackcserét végző férfi, hétfőig kell várni a telefonnal. Ötre sosem tapasztalt, bódult fájdalom tepert le, hiába rezgett a telefon, hiába hallottam a nyögéseidet, képtelen voltam kikelni az ágyból. Az alvó tanítványokra gondoltam, és nem éreztem megvetést.
Megvirradt, őszi, erőtlen fény vonta be a szobát. Körülálltunk, szemügyre vettünk, mint nagyviziten szokás. A kicserepesedett szádon szívtad be a levegőt. A mellkasod nyugtalanul, ütemet vesztve hullámzott. Meg voltam róla győződve, hogy innod kell, ez majd megoldja a gondot. Öntöttem a Part utcából hozott artézi vízből, és felszívtam egy nagy fecskendővel. Mert nálad van az életnek forrása. Nem volt erőd tiltakozni, és nem volt erőd nyelni sem, vékony csíkban szivárgott a víz a szájzugodból a nyakadba. Fél decit sikerült beléd diktálni, a dohányzóasztalra kikészített cetlin húztam egy strigulát. Aztán a mutatóujjad után nyúltam, hogy rácsippentsem a mérőt, de elrántottad, mindaddig először.
Kilenc óra ötvenkilenc perc. Olyan gyorsan történik az egész, ahogy az égő kanócot csippenti össze az ember. A tekinteted elborul, a szemgolyód megdermed, olyanná válik, mint az opálüveg, a vályogmennyezet kéznyomokat őrző egyenetlenségeire szegeződik. A tüdődből feltolul a levegő, kiszökik az elnyílt szádon, és szétárad a borongós szobában. Ösztönszerűen kapnék utána. Tízet üt az óra, harangoznak. Az imaházban elhalnak a beszélgetések, a lelkipásztor felmegy a szószékre, az orgonán lefogják az első akkordot. Az örökkévalóság vasárnapja van.
Az ágy lábához ülök, bokádra kulcsolom a kezem. A néhány hete jelentkezett ödémától olyan a lábad, mint a memóriahabos matrac, a bőrödbe ivódik az érintés nyoma. A tested fokozatosan hűl. A véráram megáll. Az erekben összesűrűsödik a vér. Az arcod elsárgul, kifakul. A szobát édeskés illat lengi be, az orromba ég. Szóval ilyen a halál szaga.
Te hétéves voltál, amikor először láttál halottat. Rózsi ángyod húga, Ilonka mindössze tizennyolc éves volt, az esküvője előtt pár nappal vitte el a gümőkór. A család menyasszonyi ruhába öltöztette, és a tisztaszoba közepén állította fel a nyitott koporsót. A rokonok körülállták, gyertyát gyújtottak, néhány szál virágot fektettek az összeaszott mellére. Színehagyott test hófehér ruhában: napokig nem tudtál aludni a látványtól. A takaró alatt szoptad az ujjad, a fal felé fordulva kucorodtál össze az ágyon.
Mire az ügyeletes orvos megérkezik, úgy festesz, mint egy vőlegény. Antracitszürke öltönybe, hófehér ingbe öltöztettünk, fekete nyakkendőt kötöttünk a nyakadba. Pár éve még szorított derékban, most elveszel a nadrágban, beterít a zakó. Számba veszem a bomlás sorrendjét: vajon a pamutzokni vagy a hámszövet bírja-e tovább. Az orvos gyors pillantást vet rád, majd előránt egy fejléces papírt, és nagy betűkkel azt kanyarítja a diagnózishoz: exitus.
Az ablak alatt leparkol egy ezüstös furgon, az oldalára írt cégnév latinul annyit tesz, kegyes tett. Az ajtóban két gyászhuszár jelenik meg, ügyeskednek a lakásban a hordággyal, nehogy leverjék a falat. Belém hasít, hogy ezt az éjszakát már nem itthon töltöd. A két szikár férfi óvatosan kiemel az ágyból, és a nagy fateknőbe fektet. Pontos mása a fásszínben állónak, amelyben egykor az édesanyád gyúrta a kenyeret.
Mert egy a kenyér, egy test vagyunk sokan, mert mindnyájan az egy kenyérből részesedünk. A kezed ernyedten a teknőbe hull, odatérdelek melléd, egymásra fektetem a két kézfejed a mellkasodon, hadd merevedjenek imádsággá.
Fehér lenvászon takarja az arcodat, amikor kivisznek a házból. Emlékszem, amikor legutóbb elvittek a kórházba, a hordágyról fürkészted az eget. Csodálkozás volt a tekintetedben: hogyan változott a mennyezet hirtelen égbolttá? A furgon hátuljába tesznek, bevágják az ajtót. Elfordul a slusszkulcs, motorzaj, gázfröccs. Dermedten nézünk utánad.
A szobát még mindig átjárja az édeskés szag, a függönyt meglibbenti a radiátor melege. A dohányzóasztalon a délre kikészített gyógyszer, mozsár a nagy tabletta porításához, előke, fecskendő, Part utcai víz. A szekrény ajtaja nyitva, bontatlan pelenkacsomag pihen az aljában. És akkor megpillantom a kispárnán a fejed nyomát. Itt vagy.
Balássy Fanni
PRÓZA – LXVIII. évfolyam, 44. szám, 2024. október 31.
https://www.es.hu/cikk/2024-10-31/balassy-fanni/itt-vagy.html
