Úgy tapasztalom, hogy a pandémia miatt több időm jut az egyéni csendességre, ezzel együtt viszont a közösségi alkalmakat nélkülöznöm kell.

Felvetődik bennem a kérdés, hogy ez a helyzet segíti-e az Istennel való kapcsolatom elmélyítését vagy inkább beleszürkülök a hétköznapokba. Ez a kettősség nyugtalanít akkor is, amikor a következő igeverset olvasom, amely Istennel és a testvérekkel való ideális kapcsolatról szól:

„Mindannyiukért kérlek: hogy akik hisznek bennem, valamennyien teljes egységben legyenek! Igen, úgy, ahogy te, Atyám, bennem élsz és ahogyan én benned élek. Ők is így éljenek mibennünk, teljes egységben, hogy a világ elhiggye, és meggyőződjön róla, hogy valóban te küldtél el engem! Azt a dicsőséget, amelyet tőled kaptam továbbadtam nekik, hogy ők is olyan egységben éljenek, ahogyan mi egységben élünk.” (Jn 17,21)

Mikor tetted fel magadnak az alábbi kérdéseket?

• Örömöt találok-e az Istennel való személyes kapcsolatomban így is, hogy nélkülöznöm kell a közösségi alkalmakat?
• A félelmeim megbénítanak-e annyira, hogy az Isten iránti bizalmam elhalványuljon?

A saját válaszaimon gondolkodva arra jöttem rá, hogy a testvéri kapcsolatokban talán nehézkesebben találom meg a helyemet és küzdök az elfogadással, de amikor megélem az Istennel való személyes kapcsolatot és ráérzek arra a szeretetre, amellyel magához hívott, akkor jövök rá, hogy mi az igazán fontos az életemben, sőt mi az, ami túlmutat rajta. Az a vágyam, hogy ebben a kapcsolatban éljek és életem végén Isten örökkévaló közelségébe érkezzem meg.

Addig is biztatást ad számomra az ige: „Aki köztetek féli az Urat, hallgasson szolgája szavára! Aki sötétségben jár, és nem ragyog rá fény, bízzon az Úr nevében és támaszkodjon Istenére!” (Ézs 50,10).

Bacsa Vilmos