2013. december 13-án a Böjte Csaba testvér alapította nagyszalontai árvaházban jártunk a gyülekezetünkből páran. Nagy örömmel és szeretettel készülődtünk, mivel a női kör első, szeptemberi látogatása után rengeteg jót hallottunk tőlük a gyerekekről. Már hetekkel az indulás előtt elkezdődött a törölközők, különböző játékok, adományok gyűjtése az ott lakóknak. Péntek délután tömött autókkal és vidám hangulatban indulhattunk az imaház elől. Amikor a rövid út után begurultunk az árvaház udvarára, a gyerekek integetve és fülig érő mosollyal fogadtak bennünket. Ahogy kiszálltunk a kocsikból, máris meg lett említve az előző találkozás, amit mindannyian olyan nagyon élveztek. Mi, a bábos csoport, ugyan először voltunk köztük, de máris olyan kedvességgel és segítőkészséggel találkoztunk, ami azonnal oldott hangulatot teremtett. Ahogy elkezdtünk kipakolni, rögtön ott termett néhány nagyobb lány, akikre bármiben lehetett számítani a berendezkedéstől kezdve egészen a sepregetésig. Bennem ez a szolgálatkész hozzáállás fog leginkább példaként megmaradni.
Éppen hogy elkészültünk, amikor elkezdett beömleni az ajtón a gyereksereg. Ránézésre olyan hetvenen lehettek az egészen kicsiktől (4-5 évesektől) kezdve a nagyobbakig (15-16 évesekig). Lassacskán sikerült mindenkinek helyet találnia, szó szerint egymás hegyén-hátán, de megoldották. Elkezdődött az alkalom, és meglepődve láttam, hogy amikor kellett, figyelmesen hallgatták az elhangzott szavakat, ha éneklés volt, harsogva zengték a karácsonyi dalokat, a bábelőadás alatt pedig végig feszülten figyeltek, együtt szurkolva Lucának (a bábnak), hogy nehogy egyen a nagypapának szánt mézeskalácsból. Matuz József lelkipásztor is szólt pár szót a gyerekekhez arról, hogy egy kicsiny kezdettel, amilyenek a gyerekek is, ha Jézus kezébe kerül, milyen hatalmas dolog történhet.
Ezután jött az ajándékok átadása. ami szerintem mindannyiunk számára maradandó élményt jelentett. A gyerekek névre szóló csomagokat kaptak kézhez, amiket kivétel nélkül, mind megköszönték ezzel is megmutatva, milyen sokat jelent nekik. Nekem a legszebb az volt, hogy azok a gyerekek, akik már megkapták ajándékaikat, nem azzal törődtek, hogy hogyan bontsák ki, hanem inkább azt követték figyelemmel, hogy minden társuk megkapta-e a sajátját, és hogyan segíthetnének abban, hogy mindenkihez eljusson a csomag. Ez a figyelmesség és szeretet, amit egymás iránt tanúsítottak, nagyon megfogott.
A legemlékezetesebb azonban a vége volt: amikor elköszöntünk, minden kis kezecske a magasba emelkedett, és a sok szájról egyszerre csendült fel az elköszönő áldás. Ezek a gyerekek, akiknek olyan sok nehézségen és problémán kell keresztül menniük, ők kívánnak nekünk minél több áldást Istentől. Mi pedig áldottnak éreztük magunkat. Az Úr megint megmutatta, mennyire igaz az Igéje: ,,Aki mást felüdít, maga is felüdül.”
Timár Noémi
