Van egy régi ifjúsági ének melynek egyik sora úgy hangzik, hogy „Nincs oly sötét, nagy vihar, mit le nem csendesít.” Elméletben talán tudjuk is ezt az igazságot, de amikor nehéz helyzetbe kerülünk, akkor könnyen utat engedünk a kétségbeesésnek, a félelemnek.

Így voltak ezzel a tanítványok is. Sok tanítást hallottak és csodát láttak már Mesterüktől, de amikor életveszélyes helyzetbe kerültek az érzelmeik legyőzték a hitüket, és hangosan kiáltoztak.

Milyen érdekes, hogy miközben a tanítványok, akik közül többen gyakorlott hajósok voltak, elveszítették nyugalmukat, addig Jézus békésen aludt a hajó hátsó részében. Nem zavarták őt a hullámok, mivel hite erős volt.

A tanítványok kezdetben talán maguk próbálták megoldani ezt a vészhelyzetet. Minden erejüket összeszedve próbáltak partot érni, merni a hajóba beömlő vizet, de sikertelenül. Utoljára kiáltanak Jézushoz. Neki egytelen szavára pedig lecsendesedik a tenger. Megszűnik az veszély.

Nem hasonlóan teszünk mi is? Mikor bajba kerülünk, mikor a hullámok elborítanak bennünket, kétségbeesünk, aztán próbáljuk magunk megoldani a helyzetet, s ha már semmi sem segít, akkor megyünk Jézushoz? Nem lenne jobb már az elején megszólítani Őt, elmondani Neki nehézségünket, harcainkat? Higgyünk abban, hogy Neki hatalma van minden vihar felett, és hogy gondja is van ránk!

Idézet:

“Egy hajó sem járja az élet óceánját úgy, hogy ne találkozna viharral.” (Spurgeon)