Még 2007. tavaszán történt, hogy Kovács László, gyulai testvér meghívott egy mezőkovácsházi helyszínű evangelizációs Istentiszteletre. De nem csak hogy meghívott, hanem – másokkal együtt – beültetett az autóba és el is vitt oda.

Egy régi gyülekezeti teremben zsúfolódtunk össze, kár, hogy az akkori technika még nem engedte meg a képi rögzítést, mert nagyon szívhez szóló bizonyságokat és prédikációt hallhattunk. Nem voltam még soha ilyen jellegű összejövetelen, így meglepetésként ért, mikor a lelkész úr ajkáról elhangzott a felhívás: – Aki szeretné letenni életét Krisztus kezébe és szeretné a bűnei bocsánatát, álljon fel! Két ember azonnal felállt, majd kisvártatva még egy harmadik. Bennem is megvolt a hajlandóság, csak nagyobb volt a félelem, a gátlás, a visszahúzó erő: – Maradj ülve!!!

Ekkor a lelkész így szólt: – Tudom, hogy van még itt valaki, akinek szüksége van a megváltásra, megvárunk! Addig imádkozunk érted! És a teremben csend lett.

Vártam pár percet, még több percet, órákat, majd úgy tűnt, napok óta ott várunk rám. Megállt az idő! Mintha már az Úrnál lettünk volna, aki időtlenségben lakozik! Nem volt sem karórám, sem telefonom, de ha ránéztem volna, bizonnyal állt volna rajta a számláló. Hirtelen megértettem, hogy sem Jézus, sem ez a lelkész, meg ez a cirka százötven ember nem fog kimozdulni, amíg én nem állok fel, nem győzöm le a gyávaságomat, nem kötelezem el magamat Isten és emberek előtt szemmel látható módon Jézus mellett! Egyszerűen annyira fontos voltam én, az egyetlen még itt idétlenkedő elveszett bárány, hogy inkább itt hal szomjan – éhen mindenki, de nem fogunk tovább mozdulni, amíg fel nem állok.

Felálltam.

A mutatók, számlálók újra elindultak, a lelkész rám nézve bólintott, a testvérek sóhajtottak egy nagyot, majd így szólt a prédikátor: – Rendben, akkor most együtt imádkozunk értetek – veletek, mondjátok utánam…

Felek Ferenc